Forrás: https://www.omvk.hu/

Évszázadokkal ezelőtt, amikor még a Bakony rengeteg őserdőit a fejlődő kultúra útjai keresztül-kasul nem szeldelték; amikor bérceinek egekig nyúló szálfáit a faipar mohósága meg nem közelítette, a hegyláncok ölében elterülő csendes falvak viskóiban megelégedett, boldog élet honolt.

A Bakony paradicsomi tája teljesen kielégítette lakóinak lelki vágyait. A szarvasmarha- és juhtenyésztés, a halászat és vadászat pedig bőségesen biztosította egész évi megélhetésüket. A női nem a háziteendők elvégzése után a rokka és szövőszék mellett, a férfiak az erdei vadak űzésében kerestek szórakozást. A vadászat a Bakony egész területén folyt, de sehol sem olyan szenvedéllyel, mint Szentgálon, ahol valóságos kis birodalmat kitevő vadászterület állott rendelkezésre.

A szentgáli vadászoknak híre messze földön elterjedt. Már Mátyás királyról meg vagyon írva, hogy várpalotai vadászkastélyából gyakran átrándult hozzájuk solymászatra.

Nem tudni biztosan, hogy a királyvadászok címmel melyik királyunk tüntette ki őket. Még a község tulajdonát képezett 48 ezer katasztrális holdnyi közbirtokosság eredetét sem lehet teljes hitelességgel megállapítani. Tény azonban az, hogy Szentgál község a rengeteg birtok után adót sohasem fizetett. E kiváltság mellett a község lakói, mint királyvadászok, nemesi előjogokat is élvezlek mindaddig, amíg Szentgál község kötelékében állottak. Ez volt az u. n. helyi nemesség.

Voltak azonban olyanok, akik a vadászat terén különösen kitűntek s armális nemességet is nyertek.

Szentgál királyvadászai e kiváltságok fejében kötelesek voltak az elejtett vadnak egy részét bizonyos időszakokban az udvari konyhának beszolgáltatni. Ez képezte Szentgál község adózását. És ezt az adót a királyvadászok szívesen lerótták. Az e célra rendezett vadászatok ugyanis hetekig tartó ünnepségekkel és mulatozással voltak egybekötve. E vadászatokon nemcsak Szentgál férfi népe, de Veszprém vármegye legelőkelőbb urai is részt vettek. Mindenki megtiszteltetésnek vette, ha ily meghívásban részesült.

Hogy a hetekig tartó előkészületek s maga a vadászat óriási összegeket emésztettek fel, azon nem kell csodálkoznunk. Nemzetes uraimék sokat adtak vendégszeretetük jó hírére s a pénzt bizony nem sajnálták. Be hisz tellett is a közbirtokosság jövedelméből. Nemcsak az óriási erdő bő vadállománya, de a későbbi idők fakitermelése, a sok vízimalom és néhány kocsma haszonbére is tekintélyes jövedelmet biztosított nekik.

A sűrű vendégeskedés költségeiről a zártartó gondoskodott. Minden pénzbeli jövedelem az ő kezéhez folyt be. Fontos és bizalmi állás volt ez, amelynek elnyeréséért hetekig tartó küzdelem, korteskedés folyt.

Természetes, hogy ez a korteskedés. — épp úgy, mint ma — eszem-iszom és dáridóból állott. Hagyományok és egykori feljegyzések szerint a zártartó megválasztása többe került, mint a mai kor legköltségesebb mandátuma. Igaz, hogy ez az állás gondtalan, fényes úri életet biztosított. Senki sem ellenőrizte számadásait, már csak azért sem, mert ilyeneket soha nem is vezetett. Az elszámolás abból állott, hogy január folyamán a községi jegyző annyi nyugtát gyártott, amennyi a lefolyt év bevételének megfejelt, ilyenkor a jegyző megkérdezte a zártartót, vajon ő fizet, vagy követel-e a községtől?

— Ne mondják, hogy éhezem a pénzükre, — felelé rendszerint nagy önérzettel a zártartó s 15—20 forintot mutatott ki pénztári feleslegkép.

A lakosság akkori gondtalan életének lehet betudni, hogy az ily módon elkészített számadásokat nemzetes uraimék szó nélkül elfogadták, sőt még meg is éljenezték a számadót becsületes sáfárkodásáért. Magától értetődik, hogy a számadást napokig, sőt néha hetekig tartó dáridó követte, amelynek költségei már az új év bevételeinek rovására mentek.

A zártartón kívül a közbirtokosság tagjai még három bírót is választottak. Ezeknek kötelességük volt nagyobb ünnepségek alkalmával az eszem- és iszomról gondoskodni.

Az első volt a borbíró. Ez részben készpénzen vásárolta a bort, részben pedig természetben szedte össze a községi kocsmák bérlőitől. Hogy a híres királyvadászok és vendégeik mennyit fogyasztottak évenkint, megközelítőleg sejthetjük Szentgál község régi irataiban megtekinthető egyik borbíró feljegyzéseiből: vettem 300 akó bort tőkének és 200 akót töltésre. Ily és hasonló feljegyzések egy évben három-négyszer ismétlődtek.

A másik bíró a pálinkabíró volt. Ez a kisüstön főtt törköly és szilvapálinka készleteiről gondoskodott.

A harmadik volt a malombíró, aki vendégségek alkalmával a malombérlőnél a friss cipót és a szükséges baromfit rekvirálta. A vadászatok napokig, néha hetekig tartottak, miközben estétől reggelig folyt a mulatozás bor és kártya mellett. Bizony megtörtént, hogy a vadásztársaság egy hétig le sem hunyta a szemét!

Még ma is találni a Bakony hegyoldalába vájt óriási üregeket, valóságos termeket, amelyek a mulatozó vadásztársaságnak egykor tanyául szolgáltak.

Vadászat után a terítékre került vadat gondosan megválogatták minőség és mennyiség szerint. Királyi adónak csak a legkifogástalanabb példányokat sorozták be s az előírt porciót mindenkor néhány ráadással megtoldották.

A legutóbbi századokban a vadat a bécsi udvari konyhának szállítottak. Ilyenkor a község legszebb lovait befogták s a szekerekre mutatós, ünneplőbe öltözött szép szál legényeket ültettek kocsisoknak. Az egész szállítmányt Szentgál legtisztesebb polgárára bízták.

Bécsbe megérkezve, úgy a kocsisok, mint a kísérő nagy megtiszteltetésben részesültek. Mindannyian a császári konyhán készült ebédre voltak hivatalosak s azonfelül még gazdag borravalóban is részesültek. E borravalóból kerültek ki aztán a piros kendők, amelyekkel otthon váró mátkájukat meglepni soha el nem mulasztották.

Szentgál király vadászai legutolsó ily adójukat 1848-ban rótták le a bécsi Burgnak. A szállítmány kísérője a fiatalos, délceg Kovács István volt, aki ez alkalomra szabott magyar ruhájával s külső megjelenésével élénk feltűnést keltett a császárváros utcáin. Nemzetes Kovács István uram vagy két évtizeddel ezelőtt halt meg, igen magas korban. Egész életén át emlegette bécsi kiküldetését s a nyolc napig tartó útjáról sok érdekes epizódot elevenített fel.

A múlt század elején a fakitermelés Szentgál községben is tért kezdett hódítani a lakosság között. Gondatlan, rendszernélküli gazdálkodás kapott lábra Mindenki tetszése szerint, korlátlanul irtotta az erdőket. Természetes dolog, hogy ily módon évről-évre rohamosan fogyott a közbirtokosság szép vagyona. Tisztán látható volt, hogy ily gazdálkodás mellett a közvagyon néhány év alatt teljesen elpusztul.

Gombás Lajos, Szentgál egyik legértelmesebb polgára meg akarta állítani a rohanó katasztrófát. Egy napon javaslatot terjesztett a közgyűlés elé, amelyben kimondani kérte az erdő kímélését. Nem akart egyebet, mint azt, hogy minden polgár csak annyit vághasson, amennyit a község részére kijelöl. A higgadtabb és előrelátó polgárok helyesléssel fogadták az indítványt. Nem úgy azonban az erdőből gondtalanul élő, rablógazdálkodást folytató fatolvajok. Ezek között Gombás indítványa valóságos forradalmat váltott ki. Főleg a nincstelenek, akiknek még jussuk sem volt az erdőhöz, fúriamódra hatoltak be a tanácsterembe. A megvadult emberek rávetették magukat Gombásra s fittyet hányva a jelenlevő 24 pandúrra, kivonszolták a községháza elé, ahol — a hely ma is egy vörös kővel van megjelölve — a szó szerinti értelemben agyonkövezték. A gyilkosokat elfogták s a veszprémi bíróság életfogytiglani fegyházra Ítélte őket. Többen a fegyházban fejezték be életüket. Néhányan egy általános amnesztia során visszanyerték szabadságukat.

A lefolyt évszázad második felében, amikor már a kifosztott és megcsonkított közbirtokossági vagyon a nemzetes urak évszázadokon át tartott gondtalan életét biztosítani nem tudta, a közvagyon felosztására került a sor.

Új életet kellett kezdeni. Mindenki saját földjén gazdálkodott, amely azonban csak úgy fizetett, ha gazdája megbecsülte azt. Nemzetes uraimék egy pillanat alatt megértették a megváltozott helyzetet Az eke szarva egyszeribe közbecsülésben részesült. Már a következő tavasszal zöldelő vetések jelezték, hogy Szentgál híres királyvadászai a földmíveléshez is értenek. Már az első évben megtörtént, hogy egy-egy gazda egymagában többet termelt gabonában, mint annakelőtte az egész társaság együttvéve.

A község rengeteg határában is megváltozott a helyzet. Új meg Új községek alakultak, amelyeknek lakói a régi Szentgál zsellér és munkás fiaiból teltek ki. Gyertyánkút, Hárságypuszta, Csehbánya, Németbánya gazdái tanúságot tehetnek arról, hogy szorgalmas, kitartó munkával, józan életmód mellett hazánkban is lehet boldogulni. Ugyanezt mutatják Szentgál községének gyönyörű, villaszerű házai, megannyi megtartott apai örökség.

Szentgál községnek tiszta magyar lakóssága kellemes hatással van az idegenre, őseink emberfaja sugárzik ki a szép szál férfiak és nyájas arcú asszonyok szeméből. Nemzetes uramék nyílt tekintete önérzetes büszkeséget árul el. Őseiktől öröklött vendégszeretetük ma is közismert. Csodálatos ellentét mutatkozik azonban az ifjúság és az öregek lelki világa között. Amíg a fiatalság például szórakozás közben hirtelen természetével sok kellemetlenségnek volt már előidézője, addig az öregebbek pohár bor mellett órákig, sokszor napokig évődve és élcelődve, a legkedélyesebb hangulatban férnek meg egymás mellett.

Régi bűnügyi iratok tanúsága szerint Szentgál népe a bakonyi híres betyárok világában nem egyszer különös szerepet vállalt, valósággal védője volt Sobri Jóskáék és belyártársainak, akik ösztönszerűleg menedéket kerestek és találtak itt mindenkoron.

Nem egyszer történt, hogy a vármegye összes pandúrjai, 1—2 század katonával karöltve, valóságos hajtóvadászatot rendeztek a betyárok ellen. Napokig, sokszor hetekig tartott az üldözésük. De hiábavalónak bizonyult be minden fáradozásuk, mihelyt a „természet szabad fiainak“ sikerült a községbe beosonniuk. A községben mindenki tudta, hogy a betyárok kinél rejtőzködnek, de nem volt példa rá, hogy valaki is elárulta volna búvóhelyüket.

Tette pedig ezt a nép tisztán romantikus hajlamból s abban a meggyőződésben, hogy az üldözöttéi védeni illik.

Írta: Gáspár Ármin

Megjelent a Pesti Hírlap Vasárnap-jában, 1929. március 24-én